Vácz Jenő SJ atya (1914 - 2003),

Prédikációja Vízkereszt ünnepén

Krisztusban kedves nővérek! (Valószínűleg a püspökszentlászlói szerzetes nővérek szentmiséjén hangzott el a prédikáció. – A szerk.)

A mai ünnep tartalma szerint talán az egész egyházi év leggazdagabb ünnepe. Miért? Mert attól a puszta ténytől, hogy Isten örök Igéje emberi természetet vesz föl, megtestesül, emberi édesanyától megszületik, itt él, beszél a Földnek egy kis pontján, tanít, meghal, föltámad, tehát ezektől a tényektől rettentő messze van még az, hogy ezek behatoljanak az ember fölismerésébe, ott elkezdjék kifejteni hatásukat, megtérítsék az embert, visszatérítsék Istenhez, és elvezessék az üdvösségre.

Az események sorában sokkal, de sokkal nagyobb, tágabb, beláthatatlanabb eseménysor az, hogy a fölismerésre eljussunk, és hogy Isten nekünk valóban ki is nyilatkoztassa azt a tényt, amely magába véve a dolgok alapjában ott van.

Ezt a nagy távolságot a tény és a fölismerés között éppen az evangéliumban jelzett esemény mutatja legjobban: Heródes meg Jeruzsálem. Heródes megtudta a puszta tényt, hogy a várva-várt, a megjövendölt megérkezik, most kell neki jönnie. És hogyan reagált rá? Milyen mérhetetlen messzi volt még ez az ember attól, hogy igazán fölismerje, hogy mi ennek a ténynek a jelentősége, hogy az üdvösségére fordítsa, hogy megtérjen!
Hasonlóan Jeruzsálem is. A szentíráson, jövendöléseken nevelkedett, páratlanul vallásos választott nép és a teológiailag annyira művelt vezetők, a papi réteg, az írástudói osztály tudta, hogy minek kell történnie: el kell jönnie a Megváltónak. Várták, egész történelmük, egész életük beteljesedésének tekintették, elő voltak készítve.

S mégis… ugye, milyen messze sodródtak attól, hogy azt a megígért, és akkor megvalósult eseményt, a Megváltó jöttét, a maga valóságában fölismerjék; megtérjenek, üdvösségükre fordítsák, és egészen hűségesen rendezzék az életüket, és eljussanak az üdvösségre! Hogy igazán kinyilatkoztassa nekik Isten azt, ami megtörtént!

Nézzük meg: azóta már két évezred vége felé járunk, és minden kor, minden keresztény nemzedék mennyire más és más utat tett meg a Megváltó fölismerésében! Mennyire más és más oldalról próbálták megközelíteni, és közben milyen messze, borzasztó messze tudtak járni keresztény nemzedékek is a Megváltótól, mikor képesek voltak évszázadokon át egymással vitákba bonyolódni és összeveszni, gyűlölködni, kardra, fegyverre menni! Még nemrégen egy, két-, három-, négyszáz évvel ezelőtt is vallásháborúk törtek ki! S most is: keresztény ágazatok, részek hol vannak egymástól, hol vannak az Úr Jézus igazi fölismerésétől, vagy legalább is a fölismerés követésétől? Attól, hogy megértsük, mit akar az Úr Jézus, mi az a keresztény egység, egy akol, egy pásztor? Mik a gondolatai az Oltáriszentségről, a szentségekről, az egyházról?

Tehát látjuk, hogy mennyire külön mozzanata, külön oldala a dolgoknak, hogy megszületik Jézus a júdeai Betlehemben, és hogy a bölcsek elindulnak: eljönnek, fölismerik őt és leborulva imádják.

Fantasztikus, meseszerű a bölcseknek útja is, a fölismerésük útja. Azt jelzi ezzel a Szentírás, hogy Istennek éppen olyan nagy műve ám a hit ajándéka, a hitre elvezetés, a hit létrejöttének a folyamata az emberi lelkekben, mint amilyen nagy titok maga a megtestesülés.

Isten műveli mind a kettőt, természetesen a mi közreműködésünkkel. De a tényhez, a megtestesüléshez a feltétel Mária csodálatos, tiszta, hűséges közreműködése volt.
Ahhoz azonban, hogy mindnyájan fölismerjük, bizony nem mindig Máriáé a közreműködés.

Gondoljunk mindnyájan a magunk megtett útjára: hogyan működtünk együtt a kegyelemmel, a lelkünk ajtaján állandóan zörgető, és életünkben jelen levő kegyelemmel? Mária módjára viselkedtünk?

Addig, amíg Máriával megtaláljuk Jézust, amíg Máriába öltözködünk, és karunkra vesszük a Megváltót, nagyon hosszú az út, és nagyon változatos. Mindegyikünknek más az útja a csillag megjelenésétől és föltűnésétől.

A bölcsek 1600 km-es utat tettek meg. Ez reális, tényleges történelmi dolog volt ám! Isten gondviselése azon a vidéken, a Tigris és Eufrátesz között valóban az akkori Föld csillagászati tudományának izzó központját hozta létre valahogyan. És ott tudták, hogy a Jupiter királycsillag, a Szaturnusz pedig a zsidó nép csillaga. És pontosan Jézus születésekor – az időszámításunk most nem helyes. Dionysius Exiguus apát, amikor kezdte megszerkeszteni a Diocletian helyett az időszámításunkat, akkor nagyon egyszerű eljárást választott és körülbelül hét évet tévedett; tehát hét évvel korábban született meg ténylegesen az Úr Jézus – tehát akkor a Jupiter és a Szaturnusz egészen közel álltak egymáshoz, és különleges fényt árasztottak. Ezek a bölcsek – egy egész papi osztály – akkor állampénzen meg voltak bízva a csillagok figyelésével. És eljöttek – mint ahogy Sajnovits János idején elmentek ezek a tudósok föl a lappok földjére megfigyelni egy napfogyatkozást, ezek is eljöttek – Betlehembe megfigyelni, hogy a zsidók csillagának és a királycsillagnak a találkozása valóban azt jelenti-e, hogy megszületett a zsidóknál az a bizonyos király. Az, akit – Zarathusztra hatására – egész perzsa földön és Babilonban mint megváltót, mint az igazság tanítóját várták. Valóban eljött-e? S Jeruzsálemben megtudták, hogy nem tévedtek.

És mikor Jeruzsálemből a Jaffa kapun elindulva délnyugat irányába fordultak, valóban ott volt, kiszámították pontosan. Meg is maradtak a csillagregiszterek: az akkori kor csillagászati följegyzései pontosan megmaradtak, megtalálták őket.

Jeruzsálemtől délnyugatnak fordulva ott volt a Szaturnusz és a Jupiter egész közel egymáshoz, és a kettő együtt rendkívüli fényességet adott. És pontosan követte az útjukat: mikor Betlehem felé fordultak, ott ragyogott az akkori Betlehem városa fölött a fényes csillag; vezette őket. Az már a kegyelem útja volt bennük, a lelkükben, hogy ők mindezt fölismerték, és hogy imádták, és ajándékokat adtak.

De azt is tudjuk, hogy Perszepoliszban, az akkori világ középpontjában (csak Nagy Sándor pusztította el) reliefeket találtak csupa ajándékozó menetekkel. A föld népe, az egyes iparágak akkor hozták a királyokhoz az ajándékaikat bemutatni; ez volt az akkori gyakorlat.
A kegyelem műve volt, hogy ez a három bölcs így eljött és az imádásig eljutott.

Milyen szép, hogy ma szentségimádásunk van! Mi is ha visszatekintünk az életünk csodálatos útjára, ahogy nekünk is átragyogott az emberi körülményeinken, szenvedélyeinken, hibáinkon, viszonyainkon, korlátolt fölfogásunkon, vagy akár vallási környezetünk sokszor eltévelyedett gyakorlatán keresztül is. S a társadalmunk, a kereszténynek mondott társadalmunk hibáin is mégis csak átragyogott a Megváltó fölismerése. Aztán eljutottunk a máig: tisztult ez a fölismerés.

Most igazán le tudunk borulni a mi üdvözítő Istenünk előtt. Karunkra tudjuk venni, imádni tudjuk, s Máriával megtaláljuk. Hosszú, hosszú út telt el, és csodáljuk Istennek, a Szentléleknek azt a végtelen kegyelmét, szeretetét, gyöngédségét, amelyen keresztül elvezetett bennünket ide a mai napig.

Úgyhogy valóság ez a Vízkereszt ünnepe az életünkben. Mi karunkra tudjuk venni, és megyünk, két szín alatt megáldozunk, és ezekben a titkokban teljesen egyesülünk a mi Üdvözítőnkkel. A bölcsek se látták magát Istent, csak azt a kis gyermeket látták bespárgázva – ahogy a Szentírás mondja: az akkori szokás szerint pólyába betekerve –, akit Mária adott oda nekik egész egyszerű körülmények között.

Megéljük ezt az ünnepet. Azért van a házszentelés szokása is, hogy mindig adja meg Isten nekünk a világosságot, hogy minden körülmények között, minden nap fölismerjük a Megváltónkat, és karunkra vegyük… és megáldozhassunk… és imádjuk és szeressük és adjuk neki át aranyunkat, tömjénünket… de mirhánkat, azaz szenvedéseinket is.

Mikor már ott fekszünk tehetetlenül, és alig tudjuk megmozdítani a kezünket, mert annyira a kereszthez vagyunk szegezve, akkor is ismerjük föl a mi Megváltónkat és tudjunk boldogan egyesülni vele a kereszten: a te kereszteden vagyok, a tiéd vagyok; egész életem a tiéd, te vezetsz engem arra a végső boldogságra, amelyet szintén megígértél a Szentíráson keresztül…

Megéljük azt, hogy minden nép a Föld minden irányából elindul. És jönnek, jönnek, jönnek azok, akikről nem is gondoltuk volna, hogy ott van a csillag fénye a szívükben. Fölismerték mindenen keresztül Istenüket, jönnek feléje és az életük végén leborulnak.

Ha csak egyetlen pillanat volt is az életükben ez a nagy fölismerés: még volt idejük leborulni Istenük előtt.

Nagy titok ez, amit ma ünneplünk: a kegyelem titka. A mindnyájunk szívében dolgozó kegyelem titka. Boruljunk is le előtte, és áldjuk Istent ezért a nagy, csodálatos művéért. Atyám mindez ideig munkálkodik és én is munkálkodom…

Legyünk mi is valahogy egymás segítségére, legyünk mi is ilyen szép csillagfénnyel telve, hogy ne sötétítsük egymás előtt az utat, mint Heródes próbálta, hanem segítsük egymást a fölismerésben.

A három bölcshöz azóta hányan csatlakoztak már… olyan bölcsek, akiket Isten kegyelme tett bölccsé, hogy fölismerjék a csillagfényeket. Milyen titokzatosak ezek a csillagok, amelyek az embert hitre vezetik! A természetes fényükön messze túl világosság kapcsolódik hozzájuk. Isten által, nem is a csillagban, hanem az értelmünkben, lényünkben gyullad ki ez a fény, amely föltárja előttünk a dolgokat a maguk valóságában; kapcsolatunkat Istennel.

Ezt a szentmisét a bűnösök megtéréséért ajánlottuk föl, most már látjuk, hogy milyen nagy szándék ez.