Tempfli Imre atya XVI. Benedek pápáról

Stuttgarti Katolikusok

Szentatyánk döntése kapcsán, mely szerint lemond péteri szolgálatáról és ezen túl az imával akarja szolgálni Egyházát, hadd hozzam egyik előadásom szövegét, amelyet az ERASMUS-KÖR tagjainak tartottam még 2011. február 24-én. Ez is fényesen tanúsítja azt a gigászi harcot, amelyet megválasztása óta a relativizmussal, a lopakodó hitvesztéssel és az egyre erősödő keresztény-gyűlölettel szemben bátran folytatott. Nagy köszönettel tartozunk neki!

Stuttgart, 2013-02-11.
Imre atya

Mi húzódik meg az utóbbi évek pápaellenessége mögött?

Bevezető
XVI. Benedek pápa eddigi útját majdnem egy tucatnyi emlékezetesebb „botrány” szegélyezte. A sorozat 2006-ban a regensburgi beszéddel kezdődött. Folytatódott a tridenti ritusban bemutatott szentmisét engedélyező „Summorum Pontificum” kezdetű motu proprio után kirobbant vitával. Majd ezután, 2009-ben a négy lefebvriánus püspök kiközösítésének visszavonása volt kritika tárgya. Aztán a pápa afrikai útja előtt tett AIDS elleni küzdelemmel kapcsolatos szavai. Legutóbbi epizódjának pedig - a korábbi évtizedek pedofilbotrányai kapcsán - a 2010 tavaszán indított pápaellenes kampány tekinthető.

Noha a Vatikánban senki nem beszél globális összeesküvésről, ha azonban ezeket a pápaellenes támadásokat alaposabban megvizsgáljuk, bizonyos összefüggések azonnal szemet szúrnak még a dologban laikusnak is. A legelső, hogy ezeknek „a botrányoknak” van egy közös forgatókönyvük, és kialakulásukban jellemzően három tényező játszik közre. A forgatókönyv a következő: a pápa valamely intézkedését vagy szavait a nemzetközi média összefüggéseiből kiragadva hevesen bírálni kezdi. Ezután bekapcsolódnak a kritikába az ún. haladó katolikus teológusok. A Vatikán kommunikációs gépezete pedig késve és egyáltalán nem hatékonyan lép fel a pápa védelmében.

Vegyük sorra az eseményeket, hogy számunkra is világossá váljék: Valójában mi áll a pápaellenes támadások mögött?

1. XVI. Benedek pápa uralkodásának főbb vitatott eseményei

1.1. A regensburgi beszéd

Az első a sorban a pápa 2006. szeptember 12-én, a regensburgi egyetemen mondott beszéde volt, amelyet II. Mánuel Palaiologos bizánci császár (1391-1425) és egy perzsa tudós párbeszédéből vett idézettel kezdett. A vitatott szöveg így szólt: „Ő [ti. a császár] meglepően és elképesztően durva módon, felteszi vitapartnerének a vallás és az erőszak általános kapcsolatára vonatkozó központi kérdést: ’Mutasd meg, mi újat hozott Mohamed, és csak rossz és embertelen dolgokat találsz, mint az a rendelkezése, hogy az általa hirdetett hitet karddal kell terjeszteni’.” Majd a pápa így folytatta: „A császár, miután ilyen keményen nyilatkozott, aprólékos gonddal elmagyarázza, miért ésszerűtlen dolog a hit erőszakos terjesztése. Az erőszak ellentétes Isten lényegével és a lélek lényegével.” 

A pápának egyáltalán nem az volt a szándéka, hogy saját véleményének tekintse II. Mánuel bizánci császár szavait. Mint ahogyan az sem, hogy elmélyült tanulmányt végezzen a szent háborúról és az erre vonatkozó muzulmán felfogásról, még kevésbé az, hogy megsértse a muzulmán hívők érzékenységét.

Egyszerűen csak alkalmul használta fel az idézetet arra, hogy tudományos összefüggésben - amint az a szöveg hiánytalan és alapos olvasatából kiderül - néhány megfontolást tegyen a vallás és az erőszak kapcsolatáról általában, azzal a végkövetkeztetéssel, hogy nyíltan és teljes mértékben visszautasítandó a bármely részről érkező vallásos erőszak.

Másfelől a pápa a muzulmán hívők buzgó vallásosságát látva figyelmeztette a keresztény gyökereit vesztő, elvilágiasodott nyugati kultúrát, hogy kerülje el Isten megvetését és a cinizmust, amely a szent dolgok kigúnyolását szabadság jognak tekinti. Szó szerint ezeket mondta: „A világ mélyen vallásos kultúrái legbensőbb meggyőződéseik elleni támadásnak tekintik az isteni kizárását az értelem egyetemességéből. Egy olyan ész, amely süket az istenivel szemben, és a vallást a szubkultúra területére szorítja vissza, képtelen beilleszkedni a kultúrák párbeszédébe“.

A beszéd tartalma miatt nem is vált volna szenzációvá, ha a tudósítások nagy része – talán nem értve meg, vagy nem akarva érteni annak lényegi mondanivalóját - nem ragadt volna le a bizánci császártól vett idézetnél. Ezt aztán úgy tálalta fel a világnak, hogy azt a muzulmánok vallásuk elleni sértésnek fogták fel. Akik pedig a kultúrák és vallások közötti összecsapás hívei, ezt arra használták fel, hogy mutassák: „Lám, a vallások között nem lehetséges a békés együttélés, mert azok nem egyformák.” 

Hiába adott aztán sajnálkozásának hangot a pápa előbb a sajtószóvivőjén, majd bíboros államtitkárán keresztül, végül egy vasárnapi Úrangyala imádság alkalmával személyesen is. A műfelháborodás olyan nagy volt, hogy a muzulmán világon futó tűzként szaladt végig egy erőszakhullám, amelynek sok helyen estek áldozatul ártatlan keresztények. Ő pedig – különösen Nyugat-Európában – méltatlan kritika és gúny tárgya lett.

1.2. A Williamson-ügy

A második „botrány” az ún. Williamson-ügy volt. Hogy jobban megértsük, egy kis történelmi visszapillantó. A II. Vatikáni Zsinat tanítását tagadó Marcel Lefebvre érsek, 1970-ben a svájci Fribourgban megalapította a X. Pius Papi Testvériséget. Mivel Róma tilalma ellenére diakónusokat és papokat szentelt, VI. Pál pápa 1976-ban püspöki és papi tevékenységétől felfüggesztette. Amikor pedig 1988-ban - szintén szentszéki engedély nélkül - négy püspököt is szentelt, II. János Pál kimondta rá a kiközösítést. Halála (1991) után Bernard Fellay, az egyik kiközösített püspök lett a Testvériség elöljárója. Ez keresni kezdte a kapcsolatot a pápával. Az a maga részéről egy külön Pápai Bizottságot („Ecclesia Dei”) állított fel, amelynek elnökévé egy bíborost nevezett ki. A tárgyalások jól haladtak előre. Minden jel arra vallott, hogy a Testvériség elfogadja a II. Vatikáni Zsinat tanítását, és 491 papjával, 215 kispapjával, 281 szerzetesével valamint 600 ezer hívőjével visszatér a Katolikus Egyházba. 2008. december 15-én Fellay - a másik három püspök nevében is - arra kérte a pápát, hogy oldja fel kiközösítésüket. Ünnepélyesen kijelentette, hogy hisznek Péter primátusában, és katolikusok akarnak maradni. Erre 2009. január 21-én XVI. Benedek pápa visszavonta a kiközösítést. Ezzel nem vette vissza őket a Katolikus Egyházba, csupán szabaddá tette az utat ahhoz, hogy eltérő hittani kérdésekről is - jelesen a II. Vatikáni Zsinat határozatainak elfogadásáról - érdembeli tárgyalások kezdődjenek.

A kiközösítés visszavonása nagy nemzetközi visszhangot keltett, mert az egyik püspök, az angol Richard Williamson a svéd televíziónak – fél évvel azelőtt adott - interjújában tagadta a holokausztot, a náci gázkamrák működését, és csak mintegy 200– 300 ezer zsidó áldozatról beszélt. A baloldali és liberális médiában a tudósítók folyton arról cikkeztek, hogy a pápa egy holokauszt-tagadó püspököt visszavett a Katolikus Egyházba, ezzel kimutatta „antiszemita” érzéseit, és jóvá tehetetlenül ártott a Katolikus Egyháznak valamint a zsidó-keresztény párbeszédnek.

A pápa azonban nem tudott Williamson álláspontjáról. Hiába hangsúlyozta ezt többször is a szóvívője, hiába mutatott rá arra is, hogy a pápa szavaiban és tetteiben számtalan alkalommal kimutatta a zsidó nép iránti nagyrabecsülését és ítélte el a holokauszt szörnyűségeit, a hullámok nem akartak elcsendesedni. 

1.3. Kiskorúaknak egyháziaktól elszenvedett szexuális zaklatása

A harmadik „botrány” a kiskorúaknak egyháziaktól elszenvedett szexuális zaklatása volt. Az első írországi esetekkel kapcsolatban még a legtöbben arra gondoltunk, hogy ezek csupán elvétve fordultak elő. Amit azonban - 2009 végén - a „Ryan Report” napvilágra hozott, az egyenesen megdöbbentő volt.

Ír egyháziak az 50-es évektől számtalan esetben zaklattak szexuálisan rájuk bízott gyermekeket és fiatalokat. De egyes püspökök is bűnössé váltak azzal, hogy ezeket az egyháziakat védték, tetteiket takargatták, hogy ezzel a botrányt elkendőzzék. Számukra fontosabb volt a mundér becsülete, mint az áldozatok...

2010. január 28-án bombaként robbant a hír, hogy a német katolikus egyháznak is megvannak a maga esetei. A berlini jezsuiták Canisius-kollégiumában a 70-es és 80-as években atyák szintén zaklattak szexuálisan fiatalokat. Márciusban vált ismertté az, hogy a híres regensburgi „Domspatzen” egyes fiataljai között is vannak áldozatok. A nemzetközi média ezt az esetet arra akarta felhasználni, hogy a pápának – Georg nevű testvérén keresztül, aki egy időben ott karvezető volt - ártson. Az ellene történő agitáció hisztériává dagadt, amikor ugyancsak márciusban ismertté vált annak a papnak a pedofil volta, aki a pápa müncheni érseksége idején egyházmegyéjében szolgált. Hiába hangoztatta a müncheni érsekség, hogy a pápát emiatt felelősség nem terheli, hiába hívták fel a figyelmet józanságra és mértéktartásra törekvő pártatlan újságírók arra, hogy pedofil esetek nem csak a Katolikus Egyházban fordulnak elő, hanem más egyházak intézményeiben, nem is beszélve arról, hogy más hivatásokban illetve a családokban – arányszámukat nézve – hatványozottabban több a szexuálisan zaklatott gyermekek és fiatalok száma, mint a Katolikus Egyházban, elszabadult a pokol. Az, ahogyan a nemzetközi média megpróbálta belekeverni a pápát a különböző pedofilbotrányokba, valódi pápa-ellenes gyűlöletről, már meghaladottnak vélt egyházellenes harcról tanúskodott. Ennek legízléstelenebb megnyilvánulása az egyik nagynevű lap főszerkesztőjének a nevéhez fűződik, aki 50.000,-EUR-t ígért annak, aki a pápa szexuális eltévelyedésével kapcsolatban valamilyen kézzel fogható bizonyítékot vagy tanút szolgáltat...

2010 február közepén lépett a pápa: magához rendelte a 24 ír püspököt. Kemény volt a számonkérés. Éppúgy, mint a márciusban következő levél. A pápa elítélte a botrányos eseteket, együttérzését fejezte ki az áldozatok iránt. Majd rámutatott a hivatásukat eláruló papok, és a felügyeletet, illetve a szükséges egyházi büntetések alkalmazását elmulasztó püspökök felelősségére, felszólítva őket a következmények vállalására. Ezután felhívta a figyelmet azokra a mélyen húzódó okokra is, amelyek a botrányos esetek előfordulásához vezethettek. Végül konkrét intézkedéseket rendelt el, hogy hasonló esetek a jövő Katolikus Egyházában ne forduljanak elő. 

Ez azonban a médiát már nem érdekelte. A kritikusok még egy jó ideig csak arról cikkeztek, hogy miért nem kér a pápa az Egyház nevében (is) bocsánatot, nem csak a saját nevében; miért nem ír a német egyház püspökeinek is egy levelet, nem csak az íreknek; miért nem mond le, hisz a bűnösök az ő „cégjének” az alkalmazottai; miért nem fizet a Vatikán az áldozatoknak kártérítést...

2. Kik állhatnak az események nyomán fellépő támadások mögött?

Akik nyomon követtük az esetek sajtóvisszhangját, láthattuk, hogy a regensburgi beszéd utáni sajtóhadjárat célja nem az volt, hogy utánajárjon: Összeegyeztethető-e az emberi értelem Istennel, mint ahogyan azt a pápa mondja vagy sem? Vajon valóban fontosabb-e a szólásszabadság, amit a ma nyugati embere állít, mint a másik ember vallásos meggyőződésének tiszteletben tartása vagy sem? A Williamson-ügy kapcsán pedig a nemzetközi médiát nem az Egyház és a szakadár Testvériség közötti szakadás megszűnéséről való tárgyilagos és józan tudósítás, hanem a pápa vélt antiszemitizmusa érdekelte. Végül a pedofilbotrányok után nem az állt a sajtó érdeklődése középpontjában, hogy hogyan lehetne a gyermekeket ezen túl ezektől a perverz visszaélésektől mind az egyházi, mind az állami, mind a privát intézetekben megóvni, hanem kizárólag az, hogy hogyan lehetne az Egyház legfőbb vezetőire rábizonyítani, hogy maguk is bűnrészesek? 

Miért éppen a pápát támadták olyan hevesen mindhárom esetben? Először is azért, mert ő az, aki a kereszténység legnagyobb hit és erkölcsi tekintélye, ami egy más meggyőződésű vagy hitetlen számára jogtalan igény. Korunk uralkodó ideológiája ugyanis azt vallja, hogy nem létezik egy mindenki számára érvényes igazság. Az az igaz, ami az egyén vagy egy csoport számára fontos. Mint ahogyan egyetlen egy vallás sem sajátíthatja ki magának a jogot az igazságra. Minden hitnek, minden vallásnak és minden meggyőződésnek egyformán van igaza. Ezt nevezi a pápa a „relativizmus diktatúrájának”...

Másodszor pedig, ezek a „botrányok” tipikus példái annak, amit a szociológia „morális pániknak” nevez. Amikor egy meghatározott csoportról egy már régebb óta létező jelenséget a média felnagyít, annak számát és előfordulását eltúlozza, majd ún. „erkölcscsőszök” segítségével a csoportot az egész társadalomra nézve veszélyesnek tünteti fel. A három eset kapcsán is azonnal fölsejlik a mögöttes szándék: miközben miattuk a római pápát, a Katolikus Egyházat tesszik felelőssé, hitelét rontják, hit- és erkölcsbeli „felsőbbrendűségét” megkérdőjelezik, ezzel a maga által emelt piedesztálról ledöntik, és a társadalom előtt károsnak és veszélyesnek bélyegzik meg. 

2.1. Külső erők 

A pápa elleni támadások egyik táborához azok az erők tartoznak, melyek alapvetően nem fogadják el az Egyház tanítását (pl. szexuális etika), felépítését (teokrácia és nem demokrácia), és érdekeltek annak hiteltelenítésében illetve lerombolásában. Összetett erők ezek, amelyek nem valamiféle előre kitervelt összeesküvésben lépnek színre, hanem inkább a dolgok természetéből fakadóan szállnak szemben az Egyházzal, a vallással. 

2.2. Belső erők

A másik tábort a pápa „katolikus ellenzéke” alkotja: laikusok és teológusok egyaránt, akik arra számítottak, hogy átmeneti lesz, aki lehetőleg nem túl sok zavart okoz az Egyházban. Ezek most leginkább teológiai és liturgikus tanítása kapcsán kritizálják őt. Legfőbb vádjuk, hogy nem lép előre az általuk kívánatosnak tartott „reformokban”: mint a papi cölibátus eltörlése, a nők pappá szentelése, a nép több beleszólásának biztosítása a püspökkinevezésekben.

3. Kiket értek külső erők alatt konkrétan?

1) a politikát és a világgazdaságot irányító erőket, 2) a liberális médiát, 3) az intoleráns vallási fundamentalistákat. Lássuk sorban őket!

3.1. A politikát és világgazdaságot irányító erők 

Itt elsősorban a különböző világszervezetekre gondolok: ENSZ, UNESCO (az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete), a WBG (World Bank Group), de más – sokszor a titok fátyla által körüllengett csoportosulások is, mint a Bilderberg-csoport, vagy a különböző alapítványok mögött megbúvók. Egyet mindenképp meg kell nevesítsek már csak azért is, mert a köztudatban - és néha a valóságban is – mindig az Egyház ádáz ellenségeként szerepel: a szabadkőművesség. Ez egy világszerte több millió taggal rendelkező, számtalan formában működő mozgalom, amely – önértelmezése szerint – a szellem szabadságát és felsőbbrendűségét vallva, a felvilágosodás hagyományait követve tevékenykedik. Az ún. angol rendszerűben a tagság számára alapvető követelmény az Istenbe vetett hit, noha páholyaikban vallási és politikai témák vitatása tilos. Az ún. francia rendszerű viszont Isten- és vallásellenes. Ennek tagjai politizálnak is.

A szabadkőműveseknek – más izmusokkal (bolsevizmus, cionizmus) és csoportokkal karöltve - világuralmi törekvéseket vetnek a szemükre, amely ma az ún. globalizációs folyamat erőltetésében csúcsosodik ki. Konkrét vallás- illetve egyházellenességet részükről a fenti esetekkel kapcsolatban nem lehet felhozni. Vitánk tárgyát tehát ők nem képezhetik. Hogy azonban ezek a politikai és a gazdasági élet irányítói nem barátai a kereszténységnek, az a következő pontokból egyértelműen kiderül.
 

3.1.1. A laicisztikus állam eszméje
 

Először is az tűnik fel, hogy a mai politikusok többsége megpróbálja a vallást – mint a modern társadalomtól idegen, azt destabilizáló tényezőt - a közéletből kizárni. Ennek egyik jele a vallási szimbólumok és ünnepnapok kiiktatására tett kísérlet azon a címen, hogy azok „más vallású és meggyőződésű – azaz mohamedán és ateista - embereket sértenek”. Ezzel azonban épp a vallásos emberek joga szenved csorbát, hisz nem gyakorolhatják szabadon vallásukat. Ugyanakkor az állampolgárok egy részét keresztény gyökereiktől szakítják el.

A pápa éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy azok, akik a szent dolgokat megvetik, nem alkalmasak különböző kultúrához és valláshoz tartozó alattvalóik vezetésére, hisz épp egyik legmeghatározóbb összetevőjüket – hit- és kultúrabeli meggyőződésüket – nem ismerik, nem becsülik, nem veszik figyelembe! A politika azonban süketté vált a pápa szavaival szemben. 2009. november 3-án - az Európai Bíróság ítéletet hozott: az olasz iskolákból el kell tűntetni a keresztet, mert az – úgymond - sérti az Európai Unió kártájában lefektetett „értéksemlegességet”. Egy demokratikus állam azonban soha nem lehet az „értékek”, hanem csak a „világnézetek” szempontjából semleges. Ha egy állam nem rendelkezik olyan alapvető értékekkel, amelyeket a különböző világnézetű, etnikai és vallási meggyőződésű alattvalói elismernek és támogatnak, akkor szétesik. Ha egy állam lemond arról a jogáról, hogy saját, közös, mindenki számára kötelező értékeket nevezzen meg, vége anarchia lesz. Csak felsőbbrendű, öntudatos, a többség által örömmel hordozott, erős kultúra képes integrálni. Dekadens, értékeitől megfosztott vagy azokat megtagadó soha!

Másodszor, a mai politikai vezetők többsége egyáltalán nem lép fel a keresztény-üldözések ellen. Saját bevallásuk szerint ismét az „értéksemlegesség” jegyében. Az igazság azonban az, hogy ezek a politikusok ismét csak a laicista állam víziójának hódolva cselekszenek. Közben azonban vétkesen tudatlanba veszik a tényt: országaik keresztény gyökereit. Egy példa. 2011. január 31-én az EU 27 külügyminisztere nem tudott megegyezni abban, hogy a vallásüldözés áldozatai között külön hivatkozzon a keresztényekre is. Az EU Püspöki Konferenciáinak Tanácsa megdöbbenten fogadta hírt, hiszen a közel- és távol-keleti keresztényellenes támadások után az EU-nak tisztában kellene lennie azzal, hogy nem elszigetelt esetekről van szó. Az elmúlt év statisztikai adatai egyértelműen bizonyítják, hogy a támadások 70% világszerte a keresztények ellen irányul. És történik mindez a cinkos hallgatás az „értéksemlegesség” értelmében.

Ugyancsak az „értéksemlegesség” nevében történik az, amit a zsidó újságíró Joseph Weiler egyenesen „keresztény-fóbiának”, nevez: orvosokat, jogászokat és tanárokat arra kényszerítenek, hogy lelkiismereti meggyőződésük ellen járjanak el egyneműek házasságkötése a templomban, abortusz (magzatelhajtäs), kiskorúak kötelező, de hitbeli meggyőződést mellőző szexuális oktatása területén. 
Igaza van a pápának, amikor azt mondja: a fundamentalizmusnak és a laicizmusnak sarkalatos hibája az, hogy hadilábon állnak az értelemmel. A fundamentalizmusban a hit tagadja az értelmet, ezért erőlteti a vallást erőszakkal a másikra. A laicizmusban az értelem tagadja a hitet, és ezért erőlteti a vallástalanságot a másikra. Egyik sem jó. A hit és az értelem mindig kéz a kézben kell, hogy járjon. 

3.1.2. Keresztény erkölcsök térvesztése

Amikor az első egyháziak által elkövetett szexuális zaklatások után egy németországi püspök okként azt is megemlítette: a társadalom is hibás abban, hogy idáig jutottak a dolgok, mert a szexualitásban csupán élvezeti cikket lát és láttat, nagy volt a műfelháborodás. Akik azonban tárgyilagosabbak tudtak maradni, észrevehették azt, hogy míg az egyháziak által elkövetett szexuális zaklatások az eseteknek mindössze 1%-át tették ki (természetesen, ez is több, mint megengedett!), 99% a társadalomban és a családban történt. Miért nem foglalkozott a média arányukhoz mérten ezekkel az esetekkel is? Miért nem vizsgálták meg a felelősek azt, hogy az 1968-as – tekintély- és szexuális tabuk ellen vezetett – kultúrforradalomnak valóban volt-e szerepe ebben az aberrációban vagy sem? Mert ha az alábbi törvények meghozatalának éveire nézünk, egyértelmű a politika és a társadalom felelőssége:

1969-től Németországban megkönnyítették a válást. 
1973-ban a törvény megengedte a pornográfiát. 
1992-től bűntetlen lett a magzatelhajtás.
1994-től polgárjogot nyert a homoszexualitás. 
2001-től megengedett lett az egyneműek házassága.
2001-től törvényessé vált a prostitució. 
2009-től egyes körök azért szállnak síkra, hogy az alkotmányba bekerüljön: mindenki maga határozza meg szexuális önazonosságát. 
 

Ezek után az ember – egyrészt – nem tud szabadulni a gondolattól, hogy a kegyes halál, azaz az eutanázia, az abortusz, azaz a magzatelhajtás, az egyneműek házassága, a fogamzásgátlás mind lukratív ipar, amely milliárdokat hoz egyeseknek, és romlásba dönt sokakat. Másrészt pedig arra is rájön, hogy a keresztény erkölcsöktől való elfordulás a hit térvesztésével karöltve jár.

3.2. A média 

A Williamson-ügy kapcsán nem csak azt lehetett pár nap elteltével megállapítani, hogy mennyire készületlenül érte a Vatikánt a média részéről rázúdított össztűz, hanem azt is, hogy milyen öntörvényűvé vált a tömegtájékoztatási eszközök világa! 

Az első, ami föltűnik: nem a jelentés igazság magva a fontos, hanem az ideológiai tartalom. A média a különböző ideológiák és világnézetek legfontosabb harci eszköze lett. Ma már nem csak a politikai pártok rendelkeznek média tanácsadóval, hanem minden valamirevaló cég és személy. Ezek mondják meg, hogy hogyan kell „eladni magukat” a nagyközönségnek. Külön irodák foglalkoznak azzal, hogy a médiában kedvező kép jelenjen meg megbízóikról. Ezért objektív igazságot hiába keres az olvasó, azt alig közvetít valaki. Helyette ideológiai agymosást kap, és észre sem veszi...

Másodszor: nem a hír erkölcsi mondanivalója a fontos, hanem a szenzáció. Míg ezelőtt a személyi méltóság tisztelete megelőzte az információhoz való jogot, ma a média – az információhoz való jog ürügyén – élők és holtak fölött ítélkezik, és még azelőtt süti az érintettre a bűnösség pecsétjét, mielőtt azt a bíróság megállapította volna. Az ember csak fejcsóválva követi azt a szenvedélyt, amellyel egy-egy személyre vagy országra vadászik a média. A nagyközönség számára azonban az egész hecckampányból nem egyszer kilóg a lóláb, s a hírekre a média iránti méltó gyanakvással válaszol...

Végül harmadszor: a médiának időtlen az emlékezőtehetsége. Aki egyszer lapjaira került, azt onnan nem törli ki többé soha senki. Hadd szemléltessem ezt Williamson püspök példáján. A vele készített interjú – 2008 augusztusában – a Piusz Testvériséggel kapcsolatban készült, annak felépítéséről, ügyeiről, tanításáról, személyi dolgairól. Az interjú nem volt valami érdekfeszítő, ezért készítői asztalfiókjukba tették. Amikor azonban híre ment, hogy a Vatikán 2009. január 21-én visszavonja a Testvériség négy püspökére mért kiközösítést, az interjú készítőinek eszébe jutott, hogy Williamson püspök pár mondatot a holokausztról is mondott. Eladták tehát a filmet a párizsi „Autre Cercle“ (A másik kör) homoszexuális egylet elnökének, és az január 18-án, azaz három nappal a kiközösítés visszavonása előtt robbantotta a bombát...

3.3. Vallási fundamentalizmus

Aki figyelmesen követi a hazai pártpolitikai csatározásokon túl a világeseményeket is, az megdöbbenve állapíthatja meg, hogy újabban mennyire fellángolt a vallási türelmetlenség és a vallásüldözés. Már hetek figyeli lélegzetvisszafojtva a katolikus közvélemény, mi fog történni az Indiában élő testvéreikkel. Ismert, hogy India 1,1 milliárd lakossának 82%-a hindu és buddhista, 15%-a muzulmán, és mindössze 3%-a keresztény.

Nemrég hét szövetségi államban egy ún. „áttérést tiltó” törvényt vezettek be, amely tiltja a más-, kifejezetten a keresztény vallásra való áttérést. Ez a törvény egy évek óta tartó keresztényüldözés törvényesítése, amelynek során buddhista és hindu fundamentalisták pogromszerűen - csak 2008-ban - 56 katolikus templomot gyújtottak fel illetve romboltak le, és 236 hívőt öltek meg. Mivel egy kormányjelentés nem a fundamentalistákat, hanem magukat a katolikusokat teszi felelőssé az incidens miatt (áttérés), a múlt héten 18 püspök lépett éhségsztrájkba... 

Még nagyobb a keresztényüldözés az iszlám országokban. Az „Open Doors“ nevű, vallások fölötti segélyszervezet, tavaly évi beszámolója szerint mintegy 100 millió keresztényt üldöznek világszerte vallása miatt. Ez az üldözöttek 70%-át teszi ki! Az első tíz keresztényüldöző ország közül nyolcban muzulmán a hivatalos vallás! A keresztények az arab országok majd mindenikében csak másodrangú állampolgárok. Halál sújtja azokat, akik az iszlámról a keresztény vallásra térnek, a keresztényeknek nem szabad templomot építeniük, nem szabad nyilvánosan a vallásukat gyakorolniuk.

Más országokban, mint Egyiptom, Nigéria, Irak etnikai és vallási tisztogatás figyelhető meg, ezért egymást érik a keresztény-ellenes merényletek. Pakisztánban a „káromlás-törvény” szedi áldozatait. Amikor a pápa 2011. januárja közepén a Szentszék mellé akkreditált diplomaták előtt azt merészelte mondani: „arra kérem az illető országok kormányait és vallási vezetőit, tegyenek meg mindent, hogy keresztények békében élhessenek és így továbbra is hasznos állampolgárok legyenek”, Egyiptom megszakította a diplomáciai kapcsolatot, Pakisztánban január 30-án keresztet valamint pápabábút égettek, és 40 ezren követelték annak az Asia Bibinek a halálát, akit a „káromlás-törvény”alapján – Jézus nagyobb, mint Mohamed – ítéltek halálra, s akiért a pápa külön is közbenjárt a kormánynál. És ma reggel érkezett a megdöbbentő és sajnálatos, témánkat azonban igazoló hír: iszlám fundamentalisták megölték Islamabadban Shahbaz Bhatti-t, Pakisztánnak a vallásos kisebbségekért felelős, 42 éves katolikus miniszterét, mert védelmébe vette ő is Asia Bibit, és a „káromlás-törvény” eltörléséért szállt síkra.

Mennyiben járul ez az egész a keresztény-ellenességhez? Szerintem sokban! Mert ez a fanatizmus, amelynek szemében a pápa az egész nyugati dekadens keresztény világot képviseli, káros kihatással van az egész politikára. Egyetlen egy felelős politikusnak sincs mersze kiállni a kereszténység mellett, és terrorcselekmények sorozatát kockáztatni! Az iszlám fundamentalizmustól mindenki fél! Még maguk a mohamedánok is! Ezért nem emelte fel szavát németországi szervezetük a koptok elleni merénylet kapcsán, amelynek pedig 21 áldozata volt. Ezért nem meri az EU megemlíteni a keresztények nevét a vallásüldözések kapcsán, vagy ha igen, mint ez az utóbbi napokban végre megtörtént, tette egy szuszra „a mohamedán zarándokokkal”, jóllehet ezek nem szenvednek üldözést! Végül ettől a fundamentalizmustól való félelmében szakította meg a kairói Al-Azhar-Egyetem a párbeszédet a Vatikánnal. Az, hogy a pápa a kopt keresztények mellett felemelt szavával beleavatkozott volna az iszlám belügyeibe, csak mondva csinált ürügy volt. Meglátszik ez azon is, hogy legutóbb (24.02. 2011) elnöke éppen azt követeli, hogy a pápa úgy kérjen bocsánatot a keresztes hadjáratokért, mint ahogyan a zsidóktól kért bocsánatot a shoá miatt...

4. Kiket értek belső erők alatt?

4.1. A Kúria 

Ha valaki könyvének vagy filmjének ilyen címet adna: „Titkok a Vatikánban”, „Rejtett dokumentumok a Vatikáni Levéltárból”, azonnal kasszasiker lenne. A Vatikánt mindig is titkok lengték be. Falai mögött – és sokszor még a nem-laikus is – intrikákat, pénzt, karrierizmust, hatalmi villongásokat sejt. Elképzelhető-e, hogy a jelenlegi pápa- illetve keresztény-ellenesség forrását belső Vatikáni erőkben kell keresnünk? 

Német források, még egyháziak is, azonnal ezt a lehetőséget is megemlítették. „Nem a gonosz sajtó az” – írta például P. Eberhard von Gemmingen, a Vatikáni Rádió német adásának vezetője, „amely itt egy Williamson-botrányt rendezett, hogy a pápa tekintélyének ártson. Ebben az esetben magában a Vatikánban is történtek hibák. Sajnos, az embernek az a benyomása, hogy ott olyan személyek is ülnek, akik saját pecsenyéjüket sütögetik, közben azt sem bánva, hogy a Katolikus Egyház tekintélye valamint a katolikus-zsidó dialógus kárt szenved.”

Noha tudom, hogy a Vatikánban is gyarló emberek ülnek, még akkor is, ha bíborban járnak, arra történészként és logikusan gondolkodó emberként nem tudok komolyan gondolni, hogy valamelyik bíboros és frakciója magának a Katolikus Egyháznak akarna ártani. 

Sokkal inkább azokkal az egybehangzó kommentárokkal vallom, hogy a Kúria a fenti események kapcsán nem segítette azonnal és elég hatékonyan a pápát. Ez arra vall, hogy a Vatikán még nem ismerte fel a média erejét, következtetésképp nem tud vele bánni. Nem rendelkezik olyan hozzáértő apparátussal, amely bizonyos problémákat szakszerűen megoldana, vagy valamire hatékonyan reagálna. Jelenleg a Vatikánban akadozik a kommunikációs gépezet. A felelősek nem magyarázzák meg idejében, mi az egyes pápai intézkedések célja, nem cáfolják meg azonnal a médiában megjelenő, sokszor téves értelmezéseket, és nem tiltakoznak azonnal a csúsztatások ellen. Ennek eredménye az, hogy a médiában – és sajnos sokszor az Egyházon belül is – a pápa tanítását sikeresen elhallgatják illetve félremagyarázzák.

4.2. Haladó laikusok 

Sokkal veszélyesebbek az Egyházon belüli ún „haladó laikusok”. Mozgalmuk, a „Mi vagyunk az Egyház” („Wir sind Kirche”), 1995-ben alakult Ausztriában, és 5 pontban fogalmazta meg az Egyházzal kapcsolatos követeléseit: 1. Egy testvéribb egyház felépítése, 2. a nők joga minden egyházi tisztségre, 3. szabad választás a cölepsz és a nem-cölepsz papi életforma között, 4. a szexualitásnak, mint az Istentől teremtett ember fontos összetevőjének pozitívabb megítélése, 5. rémhír helyett örömhírt. Peticiójukat a következő esztendőkben 2 millió katolikus írta alá. A mozgalom ma 5 kontinensen van jelen, és próbál meg követeléseinek érvényt szerezni.

A probléma éppen a követelésekben van. A püspököknek és papoknak nép általi megválasztása, a nők pappá szentelése, az elváltak újraházasodása, az egyneműek házassága közvetlenül isteni parancsokban gyökereznek, és ezek megváltoztatására senkinek, még magának a pápának sincs hatalma! A mozgalom ezt úgy értelmezi, hogy a hivatalos egyház nem hajlandó „struktur-reformokra”, ezért minden eszközzel hadakozik ellene. Megnyilatkozásai sajtótámadások, amelyet most a három általam említett „botránnyal” kapcsolatosan is szeretnék illusztrálni:

A pápa 2006. szeptemberében tett sikeres Bajorországi látogatásával kapcsolatban a „Mi vagyunk az Egyház” ezeket írta: „Minden lelkesedés ellenére, amellyel az emberek a pápát hazájában fogadták, nem szabad, hogy a mediálisan megrendezett tömegesemények a katolikus egyház valódi problémáiról eltereljék a figyelmet. Sajnálatos, hogy a pápa semmi jelét nem adta a Római Katolikus Egyházban belátható időn belüli reformoknak, mint a cölibátus, a nők pappá szentelése vagy a rigid szexuálerkölcs lazítása.” „A pápa egy klerikális szisztéma foglya, amelyet minden erejével megtartani igyekszik és mindennél fontosabbnak tart.” „Mi Mária-tisztelet helyett női papokat akarunk!”

A Williamson-üggyel kapcsolatban ezeket írta a „Mi vagyunk az Egyház”: „A Piusz Testvériségnek tett Vatikáni engedményeket, mint ahogyan a felmérések is mutatják, a németek nagy része elutasítja. Benedek ezzel egy olyan tűzfészket rakott, amely az Egyházban polarizációhoz vezet.”

Végül az egyháziak szexuális zaklatása kapcsán ezeket írta: „Ezek a sokszor régi esetek újabb mélypontot jelentenek a nép és a pápa viszonyában. Ratzinger Rómában hosszabb ideig volt cinkos abban, ahogyan az Egyház ezekkel a tettesekkel eljárt. 2001 óta ő volt a felelős ezekért a bűntettekért.” Teszi ezt annak ellenére, hogy már egyértelműen kiderült: épp Ratzinger bíboros volt az, aki „semmi tolerancia” elvével és a Hittani Kongregáció által kiadott előírásaival ezt a „rákfenét” orvosolni igyekezett!

Véleményem szerint ez a szakadék, amely a hivatalos Egyházat és a „Mi vagyunk az Egyház” mozgalmat egymástól elválasztja, egyre mélyülni fog...

4.3. Haladó teológusok 

Ugyanilyen pápaellenes a haladó teológusok által képviselt irány. Legújabb termékük az a memorandum, amely „Egyház 2011 – az újrakezdés éve” (Kirche 2011 – ein Jahr des Aufbruchs) címet viseli, s melyet február 4-én 143 német teológus írt alá. Véleményük ezekben a pontokban foglalható össze: 1. Az Egyház kormányzata legyen szinodális, 2. Legyenek nős papok és nőpapok, 3. Legyen megengedve az egyneműek házassága és az elváltak újraházasodása, 4. Az Egyház lazítson szigorú erkölcsein, 5. A liturgiát ne Róma normái, hanem minden közösség sajátosságai szerint ünnepeljük.

Az elmúlt három hét alatt számtalan cikk jelent meg a memorandum mellett és ellen. Ami az ellenzők érveiből meggondolkoztató, az a következő: 1. A szinodális elv, azaz az alulról fölépülő egyházkormányzat, a papok házassága, papnők, nő-püspökök, homoszexuális papok, tetszőleges liturgiaforma a protestáns egyházakban már mind léteznek. Mennyivel állnak jobban papi hivatások dolgában, mint a katolikusok?

Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy semmivel. Sőt, náluk nagyobb a paphiány, nem is beszélve a fenti adottságok miatt fellépő szakadásról. 2. Sokkal feltűnőbb a templomlátogatók lassú és látványos elmaradása. Úgy látszik, hogy a templomba járás érdektelen lett. Nem vonzza a híveket. Nem ad nekik semmit. Egy statisztika szerint 2009-ben a katolikusok 13,4%-a járt rendszeresen a vasárnapi szentmisére. Protestáns testvéreinknél, ahol mindazok a követelmények megvannak, amelyekkel most a katolikus teológusok előálltak, ez a szám 4,16%. Minden jel arra vall tehát, hogy a jelenlegi krízisnek sokkal mélyebbre nyúlnak a gyökerei, semmint a nőspapok, a papnők, a püspököknek nép által történő választása. Szerintem, első sorban nem az Egyház, hanem Isten kríziséről kell beszélnünk. Nem a struktúra szorul megújulásra, hanem az ima és a szentségek, a bűn és a megtérés elfelejtett gyakorlatai. Ahol ugyanis ezek még megvannak, ott virágzik a közösség s a lelkiélet.

5. Következtetéseim 

„Mi húzódik meg az utóbbi évek pápaellenessége mögött?” – tettem fel előadásom elején a kérdést. Most hadd vonjam le öt pontban a következtetéseimet. Szerintem az utóbbi évek pápaellenesség mögött elsősorban

5.1. Az Istenhit krízise áll

Ma körülöttünk egyre inkább kézzelfoghatóvá válik az Istentől való elfordulás. Az emberek egy jó része úgy él, mintha Ő nem létezne! A róla való megfeledkezés, mint sötét szmog terjed faluról-falura, városról-városra, és elzárja az emberek szeme elől a ragyogó kék eget. Amikor a pápa Istenről mint Úrról és Teremtőről, az emberről pedig mint teremtményről beszél, az emberek jó része nem csak, hogy nem érti, de szabadságát féltve ellentmond neki. A ma emberének egy jó része ugyanis maga fölött nem ismer el senkit és semmit. Minden tettének mércéje: önmaga!

5.2. Az erkölcsi krízis

A másik nehézség az elsőből következik: A hit térvesztésével magától értetődően mindig karöltve jár az erkölcsi krízis. Van még egy oka az erkölcsök krízisének: ma alapvető ellentét van a bibliai emberkép és a mai fogyasztói társadalom emberképe között. Míg a Biblia embere Isten teremtményének tudja magát, és számára szent az élet a fogamzástól a halálig, a ma embere számára csak az evilági kényelem és boldogulás létezik. Önmagát és embertársait csak teljesítménye, vásárló ereje és az érte kiadandó többletköltség alapján ítéli meg. Ezért harcol a gyermek-áldás ellen, ezért propagálja a fogamzásgátlást, nem fogadja el a házasságot, ezért versenyezteti a nemeket, ezért engedi meg a kegyes halált. Ezzel viszont – a pápa szavai szerint - a halál kultúráját építi, és önmagát pusztítja el. 

5.3. A keresztény Európa krízise

Mindehhez hozzájárul a keresztény Európa önazonosságának krízise is. Gyökerei keresztények, de életstílusa hedonista. Jellemző, hogy Istenre, a keresztény értékekre való utalás nem került be az EU alapokmányába. Az európai ember gondolkodási módjában felvilágosult, csak az észnek hódol, erkölcseiben liberális, politikájában és a gazdasági élet vezetésében pragmatikus. Találóan írta az Észak-afrikai muzulmán államokban történő forradalmak kapcsán az egyik egyházi újságíró: „Az EU államait készületlenül érték az események. Ezért most nem tudja, mit tegyen. Azokért a szerződésekért bánkódik csak, amelyeket a térség diktátoraival kötött... Európai önazonosságát, identitását összetévesztette a pénztárcájával... Az ottani keresztények sorsa Brüsszelben és Strassburgban senkit nem érdekel... Ez pedig vajmi kevés!” 

5.4. A Katolikus Egyház krízise

Tagadhatatlan az a tény, hogy a(z Európai) Katolikus Egyház is krízisben van. Ezt az utóbbi évtizedek gyors társadalmi változása okozta, amely gyakran negatívan hatott arra a hagyományos ragaszkodásra, amelyet a nép a katolikus tanítás és értékek iránt érzett.

Nem egy nemzeti egyházban a hívek elhanyagolták azokat a szentségi- és áhitat gyakorlatokat, amelyek a hitet táplálják és képessé teszik a növekedésre, mint például a szentgyónás, az ima, a lelkigyakorlatok. Időközben egy „menű-katolicizmus” alakult ki, amelyben mindenki azt választja ki, ami tetszik, és azt utasítja vissza az Egyház tanításból, amit nem tud megemészteni. Egy olyan katolicizmus ez, melyben a szerepek felcserélődni látszanak. A papok a szentmise bemutatása és a szentségek kiszolgáltatása helyett mással foglalkoznak, a laikusok pedig a papi szolgálat egy-egy szeletét igyekeznek maguknak megszerezni. 
Ma is, mint minden korban érvényes a reformátorok által hangoztatott elv: „Ecclesia semper reformanda”- „Az Egyház mindig reformálásra szorul”. Mint ahogyan azonban az is igaz, hogy nem struktúráiban, hanem önmagunkban kell megújítani az Egyházat. „Az Egyház feladata az, hogy minden korban az ember szükségeire, kérdéseire válaszoljon. És ez nem menedzseléssel, hanem csak életszentséggel történhet hathatósan.” – mondta a pápa. 

5.5. Az európai katolikus teológia krízise

Végül meg kell említenem az európai katolikus teológia krízisét. Ismeretes, hogy vannak teológusok, akik nyíltan támadják a pápát. Itt elsősorban a Tübingeni Egyetem volt professzorára, Hans Küngre (*1928) és a Nijmegeni Egyetem professzorára, Hermann Häringre (*1937) gondolok, akik soha nem mulasztanak el egyetlen egy alkalmat, hogy Róma- és pápaellenes kritikájuknak hangot adjanak. S mindeközben nem veszik észre, hogy - bár divat, a médiában jól eladható, de - rettenetesen olcsó, miszerint ők a „nyitott teológusok”, és minden rosszért a „maradi pápa” a felelős: „Ő a bűnös! Mindenért és egyedül csak ő!” A valóságban, sajnos, ők maguk azok, akik elsodródnak az Egyház tanításától, s nem hisznek Jézus istenségében, és abban, hogy az Egyház Jézus által alapított intézmény! 

Mások – teológiatanárok, papok – nem támadják nyíltan a pápát, csak egyszerűen elhallgatják tanítását. Nem olvassák tanítóhivatali megnyilatkozásait; írásban és szóban éppen az ellenkezőjét hirdetik annak, amit ő mond; a hitoktatásban eltérnek az Egyház tanításától. Egyfajta „párhuzamos egyházi tanítóhivatalt” hoznak létre, lekicsinyítik, vagy újraértelmezik a pápa azon alapértékekkel kapcsolatos tanítását, amelyekből nem lehet engedni. Ezzel az egyházmegyei lapoktól kezdve a vallástudományi intézetekig mindenütt növekszik a távolság azon hívők között, akik hallgatnak a pápára és azok között, akik nem. Mindez kétfajta, egymástól eltérő lelkipásztori hozzáálláshoz vezet, mintha két különböző egyház megnyilvánulásairól lenne szó.

A pápa tudatában van a helyzetnek és azoknak a valódi okoknak, amelyek mögötte meghúzódnak, mégsem nyugtalankodik. Nem nevez ki új államtitkárt, nem váltja le sajtóreferensét, nem alkalmaz reklámirodát, mely arra lenne hivatott, hogy „imázsát” szebbre fesse a médiákban. Felállított azonban ehelyett egy dikasztériumot, amely az újra evangelizációt hivatott – különösen Nyugat-Európában - előmozdítani. Tudja ugyanis, hogy az üldözésnek mindenkor kitett Egyház számára az üdvösséget nem a stratégiák, nem a diplomáciai húzások s nem a technológia hozzák el, hanem a Krisztus és evangéliuma megismerése, illetve az irántuk való hűség. És ez ezúttal is így lesz!

Stuttgart, 2011. február 24.
Dr. Tempfli Imre